Isten karja oda is elér, ahova a miénk nem

"Aki gyereket nevel, az nem csak édes mézet, hanem sok ideget is megeszik. A szülőnek le kell tudnia nyelni néhány békát, amíg a gyereke felnő."

Csaba testvér, a legnagyobb nagycsaládos, több mint 5.000 gyermek nevelőapja fogalmazza meg bölcsen azt a tapasztalatot, amit átélünk, mikor karjainkban tartjuk a parányi életet, akit hatalmas bizalommal, ajándékként ránk bízott a Teremtő: "Ha gyermeket vállalsz, általa önmagad is újjászülöd." Új szemet kapunk a világra, megváltozik a látásmódunk, a képben ezentúl mindig megjelenik ő, az ő jólléte, boldogsága, fejlődése, és ezáltal mi is látóbbak, gazdagabbak leszünk.

A gyermek ki nem merülő boldogságforrás, úgy szerethetjük őket, úgy szeretnek minket, ahogy korábban soha senki, mi vagyunk számunkra a "minden", vagy legalábbis a Mindenség megtestesítője, értelme van minden fáradozásunknak, mégsem áltat minket Csaba testvér: "Aki gyereket nevel, az nem csak édes mézet, hanem sok ideget is megeszik. A szülőnek le kell tudnia nyelni néhány békát, amíg a gyereke felnő." Igyekszünk megtenni mindent, hogy csemetéink magukba szívják a legfontosabb értékeket, formáljuk őket személyre szabott gondoskodással, figyelemmel, erősítjük a korukhoz mért feladatokkal, a nem túl szoros, elég szabadságot adó, de mégis határokat meghúzó biztonságos élettérrel, a fészekmeleg biztonságával, és elsősorban a saját életünk példájával. Gondolhatjuk, ha jól csináltuk, mikor nagyobbak lesznek, a kerti padon üldögélve, kéz a kézben szemlélhetjük az életünk ágáról leszakadt drága gyümölcsöket, hiszen a nevelő munkánk java része véget ért. Bár magától értetődő, mégis súlyos tapasztalat hogy a gyerekek emberből vannak: nem nyílvesszők, amiket ha jó irányba kilövünk, egyenes úton rögvest célba érnek, nem fecskék, akik az ősök által kijelölt nyomvonalon szállnak, és az évezredes ösztönök alapján építik a fészket, költik a tojást, etetik a fiókákat, hanem szabad akarattal rendelkező, küzdő, küszködő emberek, akiknek saját maguknak kell megvívni a harcaikat, sok utat maguknak kell kitaposni, és mi már nem foghatjuk kézen őket, mint kiskorukban: "Erre gyere, a másik út zsákutca!"

Ez mégsem jelenti azt, hogy ölbe tett kézzel nézegethetjük szárnybontogatásaikat, zuhanórepüléseiket, hisz egy-egy döntésnek akár egész életre kiható következményei lehetnek: egy szomorú eseménybe vagy tragédiába torkolló házibuli, egy eleinte ártatlannak tűnő szokás megtűrése, amely később függőséghez vezethet, egy odaadott slusszkulcs, amelynek eredménye baleset, egy elhibázott párkapcsolat... A szülőnek komoly idegmunka, lelki munka, önnevelési munka, imaharc, amit társunkkal összhangban jó végezni: tudni, mikor kell szólni, mikor kell közbeavatkozni, melyik korlátunk kapaszkodó, és melyiket rúgják szét lázadva, mert feleslegesen akadályozzák haladásukat...

Milyen bölcs terve a Teremtőnek, hogy nem egyik napról a másikra kell megtanulnunk a gyereknevelés tudományát, és fokozatosan engedjük el őket: már a születéssel megkezdődik az elválás, mikor lekapcsolódik a vérköreinkről, majd mikor már nem mi vagyunk a tápláléka, majd kitotyog a kertbe, oviba kerül, majd hátizsákkal útra kel a nagy idegenbe... Batyuját megtölti a sok tapasztalat, amit látott, éles szemével megvizsgálja, mit tart követésre méltónak és mit vet el. Megajándékozzuk a legdrágább kinccsel, a bizalmunkkal, a hittel, hogy képes repülni, akkor is, ha nem éppen odaszáll, ahova mi mennénk, nem éppen azt a módszert választja a haladáshoz, mint mi tennénk, de hisszük, hogy akár koppanások, vargabetűk árán is, megtépázott tollakkal, de képes elérni a célját. És tudja, hogy bármi történjék is, bárhonnan jönne is, a szülői fészek visszavárja.

Jó hallani Csaba testvér biztató szavait, hogy szülőként, nevelőkét nem vagyunk egyedül: "Isten nem szisszen fel minden apró tévedés, botlás láttán, nem fordít hátat hűtlenül, duzzogva nekünk", a karja oda is elér, ahova a miénk nem, megerősít minket, kipótolja hiányosságainkat, hogy majd gyermekeink és mi is eljussunk Hozzá, aki maga a cél.