Temetjük a halált

Azt tapasztaljuk: csak mások halnak meg. Reméljük, mi valahogy élve megússzuk. Temetjük a halált, a szenvedést, az öregséget. Mert félünk tőlük. Ezért inkább nem beszélünk róluk. Tabuként kezeljük. El akarunk futni előlük. Nincs idő a fájdalomra, bekapkodjuk a pirulákat, ahelyett hogy megkeresnénk a baj gyökerét, idős szüleinket intézménybe küldjük, hogy ne lássuk saját tehetetlenségünket, az öregség jeleit mesterségesen el akarjuk tüntetni, hogy örök fiataloknak látszódjunk. A gyengeség, a hanyatlás nem illik a fogyasztói szemlélet örömökre összpontosító világába.

Nagyon is emberi ez a hozzáállás. Miért lennénk önsanyargatók, hogy keressük a találkozást a kellemetlenséggel? A szembecsukás mégsem használ, sőt(!), hiszen az ismeretlentől való félelem csak fokozza szorongásunkat. Tudjuk, hogy a nehézségek, a szenvedés halálbiztosan utolérnek mindannyiunkat előbb vagy utóbb. És hogy ki mennyit ér, az a határhelyzetekben mutatkozik meg igazán.

Hogy mit gondolunk a halálról, az odavezető útról és az azt követő létről/nemlétről, alapvetően befolyásolják a mindennapjainkat is. Ha azt gondolom, hogy életem végén a sírgödör vár, felfalnak a kukacok, és csupán szeretteim fogyó, kopó emlékeiben élek tovább, akkor létem hasonlít egy utazáshoz, ahol egy félelmetes állomáson bármelyik pillanatban leszállíthatnak, és nincs tovább. Ha az életemnek nincs értelme, olyan alapja, ami örök és megingathatatlan, akkor a célom főként az lesz, hogy az utam minél élvezetesebb, gondtalanabb, sikeresebb legyen, és igyekszem félresöpörni mindazt, ami ebben akadályoz. Látjuk, hogy sokan, mint megkopott göncöket, dobálják el maguktól szeretetteiket, ha éppen önkiteljesedésükben gátolják őket. Csodálom és becsülöm azokat, akik még ekkor is képesek nemes célokért, másokért élni ‒ nem tudatos, mégis valódi krisztushordozók ők.

Viszont ha azt gondolom, hogy a végállomáson a szerető mennyei Atya ölelése, a földihez nem fogható boldogság vár, akkor készülök a Nagy Találkozásra azzal, hogy a feltétel nélküli szeretetet, amit Teremtőmtől kaptam, csetlőn-botlón bár, de igyekszem továbbadni a rám bízottaknak. Szűnik a szorongásom, erőt ad ahhoz, hogy a nehéz pillanatokat is megéljem. Persze nem tehetetlen dermedtséggel elfogadni, ami ránk mérettetett, hanem igyekezzek változtatni azon, amin lehet. A fájdalomra valahogy úgy tekinteni, hogy az isteni szobrász éles vésőjével formál, nem azért, hogy kínozzon, hanem hogy minél szebb alkotás szülessen belőlem az örök életre. Vagy hogy az isteni kertész metszőollójával megtisztít, nem azért, hogy gyötörjön, hanem hogy minél több gyümölcsöt teremjek. A fájdalom sajnos nem csökken ettől sem, viszont segít elviselni, mert tudjuk, mindennek, ami történik velünk, értelme van, és nem lehet a szenvedésé az utolsó szó.

Csaba testvér füveskönyve biztos kézzel vezet minket lelki utunkon. Üzeni, nem az a feladatunk, hogy érett korban is sihedert játsszunk, minden kornak a maga gyümölcsét szakítsuk le, találjuk meg a maga feladatát, örömét. A szenvedésről, a lélek koromsötét éjszakájáról - vallja ‒ csak térden állva lehet beszélni, tudja, mint malomkő a búzát, mindannyiunkat megőrölnek, ez természetesen fáj, de életadó gabonává válhatunk, ha méltósággal viseljük el a megpróbáltatásokat. Tapasztalataiból merítve szól a halállal való szembenézésről, és az oda vezető út feladatairól, a segítés lehetőségeiről. Végül mesél arról, mi várhat ránk, mikor a földi ajtó bezárul mögöttünk, a hatalmas mennyei ablakról, az égi szurkolótáborról, az ajándékba kért ötven körömről, az örökélet tevékenységeiről... Mit is értsünk ezalatt? A könyvből kiderül. Van bátorságunk belevágni?