Amikor a kicsik már nagyok
Bodó Marcsi interjúja, Szív újság, 2011. májusi szám
Hogyan készülhet az ember arra a korszakra, amikor a kicsik már nagyok? Az elválás-elszakadást megelőző időről Karikó Éva négygyermekes édesanyát kérdeztem, aki mellesleg újságíró, és a Böjte Csaba könyvek kérdezője.
Hogyan változik lassan gyermekünkkel a viszony ebben az elengedésben?
Csak egy felnőtt gyermekünk van, de még ő is fészeklakó, a másik két lány 15 és 16 éves, a fiunk pedig 10, így a teljes felnövést, elszakadást nem éltük még meg.
Szerintem az az egészséges és kibírható a gyereknek és a szülőnek is, ha az elengedés szép lassan, fokozatosan történik meg. Már akkor elkezdődik, mikor a köldökzsinórt elvágják. Nem csak a fejünkben kell tudnunk, hogy gyermekünk átmeneti vendég, ajándék, hanem az anyai szeretetünket is erre az alaphangra kell hangolni: nem azért kaptuk, hogy egész életükben ölünkbe simuló, édes gyermekként őrizgessük, hanem azért, hogy nagyszívű, mélyen szeretni tudó, felelősségteljes, küzdeni képes emberré neveljük.
Ahogy örülni tudunk az első önálló lépéseknek, amit sok hasra esés követ, az első bicajozásnak, bár eleinte még a fának is nekiteker, ugyanígy kellene örülni a kamasz önállósági törekvéseinek, amit szintén gyakran pofára esések, falnak rohanások tesznek fájdalmassá. Ha minden elszakadási folyamatot, ha nem is fülig érő szájjal, de tudatom mélyén örömmel tudok megélni, amiért egy szinttel feljebb lépett, és nem konzerválni akarom a tündérien aranyos, korábbi állapotot, akkor az elengedés a maga természetes útján, fokozatosan megy végbe.
Apró, de nagyon fontos lépésekkel kezdődik: kezdve azzal, hogy születés után elfogadom, hogy már nem a testem része, hanem szép lassan külön szobában altatom, nem körülötte forgok minden pillanatban, hisz a családom többi tagjának is szüksége van törődésemre, elősegítem, hogy egyedül is el tudja foglalni magát.
Majd iskoláskorban nem én pakolom be a táskáját, leckeírásnál nem őrzöm, hanem megmutatom neki, hogyan tanuljon, persze segítek, ha elakadt, de merem engedni, hogy megélje tetteinek a következményeit "kicsiben", hogy majd növekedve a nagyban is sikerüljön neki. Megtanítom őket a fontos házimunkákra. Nap mint nap apránként készítgetjük őket a kirepülésre.
Az a tudat, hogy gyermekeink csodálatos vendégek, akiket a hosszú vándorútra kell felkészítenünk, feltarisznyálnunk és aztán elengednünk, adja meg szeretetünk áradásának a helyes medret. Ez nagyon nehéz, különösen nekünk, anyáknak. Nagyon igaz az elengedésre a mondás, ha valamit túlságosan szorítunk, összeroppantjuk, ha ernyedten tartjuk, kiesik a kezünkből - az arany középutat igyekszünk megtalálni.
Miképp alakul át a házasság, mikor a gyerekek felnőnek?
A legnagyobb ajándék, amit a gyermekeinknek adhatunk, hogy szeretjük a házastársunkat, mert akkor szeretetben, biztonságban élhetnek. Ha a kettőnket összekötő szálakat mindig igyekszünk megerősíteni, akkor ebben a korszakban lényegi változás nem történik.
Kevesebbet sertepertélünk körülöttük, már nagyjából önműködőek, önjáróak. Így több időnk jut egymásra, amit nagyon élvezünk, bár ennek jelentős része azzal telik, hogy a velük kapcsolatos élményeket, örömöket, aggodalmakat beszéljük meg.
Ilyenkor a legtöbb szülő az életút közepén jár, ami számunkra is az élet újragondolásának, a megtett út értékelésének, az időskor felé lassú lépkedésnek az ideje. Mint minden szembenézés, krízis, lehetőséget ad a változtatásra. Ezt bár megnehezíti a kamaszok kőkeményen metsző kritikája, mert fáj a kíméletlen szembesítés, de meg is könnyíti, ha komolyan elgondolkozunk rajta, miben van igazuk.
Nem nehéz-e a kamaszkor pergőtüzében házastársunkkal egységben maradni?
Nem könnyű. Az a taktikánk, hogy a fontosabb dolgokban nem hozunk azonnal döntést, bevárjuk a másikat. Hetente egyszer, kétszer fektetés után sétálni megyünk kettesben. A friss levegő kifúj sok apró bosszúságot a fejünkből, egymásra tudunk hangolódni, nyugodtan beszélgethetünk, és a gyerekek nélkül vitatjuk meg nézeteltéréseinket és próbálunk közös nevezőre jutni, így könnyebb az egységet képviselnünk a gyerekek előtt.
A nehézségek a szeretetünk próbakövei. Fontos, hogy válság idején merre nyújtjuk a kezünket. Ha imára kulcsoljuk, ha a társunk kezét fogjuk meg, akkor jó úton járunk. Ez szépen hangzik, de nem megy magától. A gyermekek felnövekedése okozta feszültség akkor rombolja a házasságot, ha korábban is terhelték megoldatlan gondok a kapcsolatot. Ez tovább fokozódik, ha a gyerekek nevelésével kapcsolatban sem értünk egyet.
Ha azt veszem észre, hogy férjemmel távolodunk egymástól, mindig arra emlékeztetem magam, hogy vele kötöttem össze az életemet és erre örök pecsétet kaptunk a házasság szentségében. Tehát mindenféle kísértést, ami arra ösztökél, hogy a boldogságot a családom ellenében keressem, csípőből elutasítok. Természetes, hogy nálam is van sokkal jobb feleség, és egészen emberi, hogy neki is vannak hibái, de minket a Jóisten együtt állított a startvonalra, és nekünk egymást húzva, tolva, akár vonszolva is, együtt kell az utunkon végigmenni. Ez sokkal szebb, boldogítóbb és egyszerűbb is, mintha közben jobbra-balra kikacsintanánk.
Gyerekeink abba az életkorba érnek, amire mi is világosan vissza tudunk emlékezni, mi hogyan éltük meg. Van, akit a boldog ifjúkor emléke nosztalgiával tölt el olyannyira, hogy újra át akarja élni a friss szerelem hevét, amit gyerekeinél lát, ezért házasságát felrúgva új kapcsolatot keres, sokszor jóval fiatalabb személlyel vagy a közösségi portálokon megtalált régi baráttal. A házasságunkat ápolni kell, sokkal nagyobb kihívás újra és újra meghódítani azt, aki a miénk, mint néhány órára, hónapra elkápráztatni valaki mást. Fontos, hogy ne a kapcsolatunk kihűlő hamuját őrizgessük, hanem nap, mint nap igyekezzünk felszítani a szeretetünk tüzét.
Elengedés vagy elszakadás? Kell szakadnia is? Fájni fog?
Hát hogy a csudába ne fájna! Minden búcsú és minden születés fáj! De nagy lehetőség is. Létszükséglet elszakadnia a gyereknek a szülőtől, de mennyivel szebb ez, ha segítjük őt a leválásban, ha nem zokogva kell kirohannia a kiskapun, hanem mi tárjuk ki előtte, és tele tarisznyával, utána integetve engedjük el. Ezzel a hazatérés lehetőségét is megteremtjük. Sokszor úgy éljük meg, nekünk a kifutó- és leszállópályát kell jól karbantartani, hogy nyitottak és kíváncsiak legyenek a külvilágra, merjenek kirepülni, és jó legyen nekik hazatérni, feltankolni, hogy megerősödve újra elmehessenek.
Miképp lehet felkészülnünk erre a krízisre?
Ostobán hangzik, de mi komolyan azt hittük, nálunk nem lesz krízis. Igyekeztünk önállóságra nevelni a gyerekeket, ha valamit megtiltottunk, elmagyaráztuk miért, azt hittük naivan, hogy majd szép lassan, békésen átcsúsznak a kisgyerekkorból az ifjúkorba. Nem egészen így történt. Nekünk a kiskamaszkor volt a legnehezebb időszak, a felső tagozat peremén, amikor a korábban tündéri, segítőkész, okos kislányaink egyszerre sok értéket megkérdőjeleztek, ami addig természetes volt. Csak kapkodtuk a fejünket, hogy hiába volt minden erőfeszítésünk, látszólag felrúgtak mindent: az öltözködésük, a viselkedésük, a tanulmányi eredményük drasztikusan megváltozott. Először annyira kétségbeestem, hogy kétségbe vontam minden nevelési képességemet. Aztán sok mindent végig gondoltunk: voltak szabályok, amiket megerősítettünk: mindig szólniuk kell, ha valahova elmennek iskola után, mikor jönnek haza stb., és közben finoman bővítettük a mozgásterüket a szabályok felülbírálásával.
Ha mondtak valami felháborítót, igyekeztünk nem reagálni azonnal, végig hallgatni, hogy lássuk, mi van a háttérben, így jobban meg tudtuk érteni őket.
Szép lassan, fokozatosan lenyugodtak, de persze még most is csatázunk. Ebben az időszakban úgy éreztük magunkat, mint egy ködben haladó tengerjáró hajó, aminek a helyes irányt kell tartani, szinte vakon, kevés támponttal. A jó értékeket felmutatva túl kell élni ezt az időszakot, és amikor csak lehet, amikor csak hagyják, verbálisan és valóságosan is megölelgetni kaktuszainkat.
Egy ilyen feszült korszak a családban aztán nyomtalanul elmúlhat?
Nem nyomtalanul, sőt úgy érezzük, a velük való kapcsolatunk mélyebb lett. Továbbra is jönnek persze szülőpukkasztó szövegekkel, kajánul figyelik a reakcióinkat, a válaszainkat, és látjuk, hogy építgetik bele az életükbe. Persze hibáznak is, a felnőtté válás lassú folyamat, ahogy a járni tanulás is, természetes, hogy közben orra is lehet bukni.
Hogyan erősítsük gyermekeink önállóságát, miközben féltjük is őket?
Arra biztatjuk őket, hogy elsősorban ne azért ne hozzanak rossz döntéseket, mert Isten megharagszik rájuk, vagy mert félnek attól, balhé lesz itthon, hanem mert a döntéseknek sokszor visszavonhatatlan következményeik vannak, amiket egy életen át viselni kell. Isten a tékozló fiú apjának példájára megbocsát, magától értetődő, hogy a szülő a legocsmányabb pöcegödörbe is belenyúl, hogy kihúzza a gyerekét, de a bűnöket nem lehet meg nem történtté tenni, derékba törhetik életüket. Másrészt a bűn az, ha letérünk a szeretet útjáról, ezzel fájdalmat okozunk másnak és magunknak - ez így van akkor is, ha eleinte látszólag kellemesnek, élvezetesnek ígérkezik is a kísértés. Ha szeretünk, nem akarunk meggondolatlanul, felelőtlenül fájdalmat okozni.
Sok otthon töltött év után, nem könnyű állást találni egy anyának. Mi a véleményed, ebben az elengedés korszakban, segít, ha az anyának is megvan a saját elfoglaltsága? Nálad ez, hogy alakult?
Senkinek nem jó, ha minden erőnkkel-időnkkel a kirepülni próbáló gyermeket ajnározzuk. Amikor még kicsik voltak, akkor is vágytam arra, hogy néha kiszakadjak a háztartásból, a gyerekzsivajból. Egy ideig folytattam korábbi munkámat, a Világirodalmi lexikon szócikkeit írtam az Akadémia Kiadónak. Nagyon szerettem, mert pár órás könyvtári kutakodás után otthon is tudtam végezni. Az Oázis (a Magyar Schönstatt Mozgalom újságja) szerkesztésével járó szellemi munka feltöltött, kevésbé koptattak a hétköznapok, mert néha kiléptem belőlük, és a családom mellett maradhattam.
Írói, szerkesztői munkásságod mostanra három nagyon értékes Böjte Csaba könyvvel ajándékozta meg a világot.
A kereső emberek kételyeit igyekeztem tolmácsolni nem csak fennkölt, magasztos dolgokról, hanem a kényes kérdések is terítékre kerültek, mint például az egyház bűnei, a fogamzásgátlás, válás, homoszexualitás, pedofília, eutanázia... A könyvek már a sokadik kiadásnál járnak, öröm látni, hogy az emberek éheznek a tiszta, erőt adó gondolatokra a zavaros ideológiáktól terhelt világunkban.
Amikor a kicsik már nagyok...
Bodó Marcsi
Szív újság, 2011. májusi szám
Hogyan készülhet az ember arra a korszakra, amikor a kicsik már nagyok? Az elválás-elszakadást megelőző időről Karikó Éva négygyermekes édesanyát kérdeztem, aki mellesleg újságíró, és a Böjte Csaba könyvek kérdezője.
Hogyan változik lassan gyermekünkkel a viszony ebben az elengedésben?
Csak egy felnőtt gyermekünk van, de még ő is fészeklakó, a másik két lány 15 és 16 éves, a fiunk pedig 10, így a teljes felnövést, elszakadást nem éltük még meg.
Szerintem az az egészséges és kibírható a gyereknek és a szülőnek is, ha az elengedés szép lassan, fokozatosan történik meg. Már akkor elkezdődik, mikor a köldökzsinórt elvágják. Nem csak a fejünkben kell tudnunk, hogy gyermekünk átmeneti vendég, ajándék, hanem az anyai szeretetünket is erre az alaphangra kell hangolni: nem azért kaptuk, hogy egész életükben ölünkbe simuló, édes gyermekként őrizgessük, hanem azért, hogy nagyszívű, mélyen szeretni tudó, felelősségteljes, küzdeni képes emberré neveljük.
Ahogy örülni tudunk az első önálló lépéseknek, amit sok hasra esés követ, az első bicajozásnak, bár eleinte még a fának is nekiteker, ugyanígy kellene örülni a kamasz önállósági törekvéseinek, amit szintén gyakran pofára esések, falnak rohanások tesznek fájdalmassá. Ha minden elszakadási folyamatot, ha nem is fülig érő szájjal, de tudatom mélyén örömmel tudok megélni, amiért egy szinttel feljebb lépett, és nem konzerválni akarom a tündérien aranyos, korábbi állapotot, akkor az elengedés a maga természetes útján, fokozatosan megy végbe.
Apró, de nagyon fontos lépésekkel kezdődik: kezdve azzal, hogy születés után elfogadom, hogy már nem a testem része, hanem szép lassan külön szobában altatom, altatom nem körülötte forgok minden pillanatban, hisz a családom többi tagjának is szüksége van törődésemre, , , elősegítem, hogy egyedül is el tudja foglalni magát.
Majd iskoláskorban nem én pakolom be a táskáját, leckeírásnál nem őrzöm, hanem megmutatom neki, hogyan tanuljon, persze segítek, ha elakadt, de merem engedni, hogy megélje tetteinek a következményeit "kicsiben", hogy majd növekedve a nagyban is sikerüljön neki. Megtanítom őket a fontos házimunkákra. Nap mint nap apránként készítgetjük őket a kirepülésre.
Az a tudat, hogy gyermekeink csodálatos vendégek, akiket a hosszú vándorútra kell felkészítenünk, feltarisznyálnunk és aztán elengednünk, adja meg szeretetünk áradásának a helyes medret. Ez nagyon nehéz, különösen nekünk, anyáknak. Nagyon igaz az elengedésre a mondás, ha valamit túlságosan szorítunk, összeroppantjuk, ha ernyedten tartjuk, kiesik a kezünkből - az arany középutat igyekszünk megtalálni.
Miképp alakul át a házasság, mikor a gyerekek felnőnek?
A legnagyobb ajándék, amit a gyermekeinknek adhatunk, hogy szeretjük a házastársunkat, mert akkor szeretetben, biztonságban élhetnek. Ha a kettőnket összekötő szálakat mindig igyekszünk megerősíteni, akkor ebben a korszakban lényegi változás nem történik.
Kevesebbet sertepertélünk körülöttük, már nagyjából önműködőek, önjáróak. Így több időnk jut egymásra, amit nagyon élvezünk, bár ennek jelentős része azzal telik, hogy a velük kapcsolatos élményeket, örömöket, aggodalmakat beszéljük meg.
Ilyenkor a legtöbb szülő az életút közepén jár, ami számunkra is az élet újragondolásának, a megtett út értékelésének, az időskor felé lassú lépkedésnek az ideje. Mint minden szembenézés, krízis, lehetőséget ad a változtatásra. Ezt bár megnehezíti a kamaszok kőkeményen metsző kritikája, mert fáj a kíméletlen szembesítés, de meg is könnyíti, ha komolyan elgondolkozunk rajta, miben van igazuk.
Nem nehéz-e a kamaszkor pergőtüzében házastársunkkal egységben maradni?
Nem könnyű. Az a taktikánk, hogy a fontosabb dolgokban nem hozunk azonnal döntést, bevárjuk a másikat. Hetente egyszer, kétszer fektetés után sétálni megyünk kettesben. A friss levegő kifúj sok apró bosszúságot a fejünkből, egymásra tudunk hangolódni, nyugodtan beszélgethetünk, és a gyerekek nélkül vitatjuk meg nézeteltéréseinket és próbálunk közös nevezőre jutni, így könnyebb az egységet képviselnünk a gyerekek előtt.
A nehézségek a szeretetünk próbakövei. Fontos, hogy válság idején merre nyújtjuk a kezünket. Ha imára kulcsoljuk, ha a társunk kezét fogjuk meg, akkor jó úton járunk. Ez szépen hangzik, de nem megy magától. A gyermekek felnövekedése okozta feszültség akkor rombolja a házasságot, ha korábban is terhelték megoldatlan gondok a kapcsolatot. Ez tovább fokozódik, ha a gyerekek nevelésével kapcsolatban sem értünk egyet.
Ha azt veszem észre, hogy férjemmel távolodunk egymástól, mindig arra emlékeztetem magam, hogy vele kötöttem össze az életemet és erre örök pecsétet kaptunk a házasság szentségében. Tehát mindenféle kísértést, ami arra ösztökél, hogy a boldogságot a családom ellenében keressem, csípőből elutasítok. Természetes, hogy nálam is van sokkal jobb feleség, és egészen emberi, hogy neki is vannak hibái, de minket a Jóisten együtt állított a startvonalra, és nekünk egymást húzva, tolva, akár vonszolva is, együtt kell az utunkon végigmenni. Ez sokkal szebb, boldogítóbb és egyszerűbb is, mintha közben jobbra-balra kikacsintanánk.
Gyerekeink abba az életkorba érnek, amire mi is világosan vissza tudunk emlékezni, mi hogyan éltük meg. Van, akit a boldog ifjúkor emléke nosztalgiával tölt el olyannyira, hogy újra át akarja élni a friss szerelem hevét, amit gyerekeinél lát, ezért házasságát felrúgva új kapcsolatot keres, sokszor jóval fiatalabb személlyel vagy a közösségi portálokon megtalált régi baráttal. A házasságunkat ápolni kell, sokkal nagyobb kihívás újra és újra meghódítani azt, aki a miénk, mint néhány órára, hónapra elkápráztatni valaki mást. Fontos, hogy ne a kapcsolatunk kihűlő hamuját őrizgessük, hanem nap, mint nap igyekezzünk felszítani a szeretetünk tüzét.
Elengedés vagy elszakadás? Kell szakadnia is? Fájni fog?
Hát hogy a csudába ne fájna! Minden búcsú és minden születés fáj! De nagy lehetőség is. Létszükséglet elszakadnia a gyereknek a szülőtől, de mennyivel szebb ez, ha segítjük őt a leválásban, ha nem zokogva kell kirohannia a kiskapun, hanem mi tárjuk ki előtte, és tele tarisznyával, utána integetve engedjük el. Ezzel a hazatérés lehetőségét is megteremtjük. Sokszor úgy éljük meg, nekünk a kifutó- és leszállópályát kell jól karbantartani, hogy nyitottak és kíváncsiak legyenek a külvilágra, merjenek kirepülni, és jó legyen nekik hazatérni, feltankolni, hogy megerősödve újra elmehessenek.
Miképp lehet felkészülnünk erre a krízisre?
Ostobán hangzik, de mi komolyan azt hittük, nálunk nem lesz krízis. Igyekeztünk önállóságra nevelni a gyerekeket, ha valamit megtiltottunk, elmagyaráztuk miért, azt hittük naivan, hogy majd szép lassan, békésen átcsúsznak a kisgyerekkorból az ifjúkorba. Nem egészen így történt. Nekünk a kiskamaszkor volt a legnehezebb időszak, a felső tagozat peremén, amikor a korábban tündéri, segítőkész, okos kislányaink egyszerre sok értéket megkérdőjeleztek, ami addig természetes volt. Csak kapkodtuk a fejünket, hogy hiába volt minden erőfeszítésünk, látszólag felrúgtak mindent: az öltözködésük, a viselkedésük, a tanulmányi eredményük drasztikusan megváltozott. Először annyira kétségbeestem, hogy kétségbe vontam minden nevelési képességemet. Aztán sok mindent végig gondoltunk: voltak szabályok, amiket megerősítettünk: mindig szólniuk kell, ha valahova elmennek iskola után, mikor jönnek haza stb., és közben finoman bővítettük a mozgásterüket a szabályok felülbírálásával.
Ha mondtak valami felháborítót, igyekeztünk nem reagálni azonnal, végig hallgatni, hogy lássuk, mi van a háttérben, így jobban meg tudtuk érteni őket.
Szép lassan, fokozatosan lenyugodtak, de persze még most is csatázunk. Ebben az időszakban úgy éreztük magunkat, mint egy ködben haladó tengerjáró hajó, aminek a helyes irányt kell tartani, szinte vakon, kevés támponttal. A jó értékeket felmutatva túl kell élni ezt az időszakot, és amikor csak lehet, amikor csak hagyják, verbálisan és valóságosan is megölelgetni kaktuszainkat.
Egy ilyen feszült korszak a családban aztán nyomtalanul elmúlhat?
Nem nyomtalanul, sőt úgy érezzük, a velük való kapcsolatunk mélyebb lett. Továbbra is jönnek persze szülőpukkasztó szövegekkel, kajánul figyelik a reakcióinkat, a válaszainkat, és látjuk, hogy építgetik bele az életükbe. Persze hibáznak is, a felnőtté válás lassú folyamat, ahogy a járni tanulás is, természetes, hogy közben orra is lehet bukni.
Hogyan erősítsük gyermekeink önállóságát, miközben féltjük is őket?
Arra biztatjuk őket, hogy elsősorban ne azért ne hozzanak rossz döntéseket, mert Isten megharagszik rájuk, vagy mert félnek attól, balhé lesz itthon, hanem mert a döntéseknek sokszor visszavonhatatlan következményeik vannak, amiket egy életen át viselni kell. Isten a tékozló fiú apjának példájára megbocsát, magától értetődő, hogy a szülő a legocsmányabb pöcegödörbe is belenyúl, hogy kihúzza a gyerekét, de a bűnöket nem lehet meg nem történtté tenni, derékba törhetik életüket. Másrészt a bűn az, ha letérünk a szeretet útjáról, ezzel fájdalmat okozunk másnak és magunknak - ez így van akkor is, ha eleinte látszólag kellemesnek, élvezetesnek ígérkezik is a kísértés. Ha szeretünk, nem akarunk meggondolatlanul, felelőtlenül fájdalmat okozni.
Sok otthon töltött év után, nem könnyű állást találni egy anyának. Mi a véleményed, ebben az elengedés korszakban, segít, ha az anyának is megvan a saját elfoglaltsága? Nálad ez, hogy alakult?
Senkinek nem jó, ha minden erőnkkel-időnkkel a kirepülni próbáló gyermeket ajnározzuk. Amikor még kicsik voltak, akkor is vágytam arra, hogy néha kiszakadjak a háztartásból, a gyerekzsivajból. Egy ideig folytattam korábbi munkámat, a Világirodalmi lexikon szócikkeit írtam az Akadémia Kiadónak. Nagyon szerettem, mert pár órás könyvtári kutakodás után otthon is tudtam végezni. Az Oázis (a Magyar Schönstatt Mozgalom újságja) szerkesztésével járó szellemi munka feltöltött, kevésbé koptattak a hétköznapok, mert néha kiléptem belőlük, és a családom mellett maradhattam.
Írói, szerkesztői munkásságod mostanra három nagyon értékes Böjte Csaba könyvvel ajándékozta meg a világot.
A kereső emberek kételyeit igyekeztem tolmácsolni nem csak fennkölt, magasztos dolgokról, hanem a kényes kérdések is terítékre kerültek, mint például az egyház bűnei, a fogamzásgátlás, válás, homoszexualitás, pedofília, eutanázia... A könyvek már a sokadik kiadásnál járnak, öröm látni, hogy az emberek éheznek a tiszta, erőt adó gondolatokra a zavaros ideológiáktól terhelt világunkban.