Az ima a lélek lélegzetvétele

Egy ázsiai közmondás szerint: a tájfun szemében képes egy gyermek aludni. A mindennapok sodrását megélhetjük tájfunként, ahol a forgószél azzal fenyeget, hogy magával ragad és pusztulásba sodor. A tájfunban a forgószél 250-350 kilométer/órás sebességgel tombol, tör-zúz, mindent elpusztít. Viszont van egy központja, amit a szemnek neveznek, és az a különlegessége, hogy miközben körös-körül pokoli erők rombolnak, itt béke van, teljesen csendes és veszélytelen. Ha sikerül egy repülőnek a tájfun hatalmas szemében maradnia, megmenekül.

Az ima a lélek lélegzetvétele - mondja Csaba testvér. Van-e más anyag, amivel olyan közvetlen és mély kapcsolatban lennénk, mint a levegővel? Egészen természetesen, láthatatlanul körülölel, simogat, hűsít, magunkba szívjuk, a véráramunkba kerülve életet ad a legapróbb sejteknek is.

Van-e más, ami ennyire hasonlítana Isten jelenlétére, mint a levegő? Benne élünk, mozgunk és vagyunk, csendben, feltűnés nélkül teremt, újraalkot. Életet ad, függetlenül attól, hogy tudatában vagyunk-e jelenlétének, hogy köszönetet mondunk-e érte. Mikor fuldokolunk, légszomjtól küszködünk, akkor érezzük csak igazán, hogy nélküle képtelenek vagyunk élni.

A lelkünk is átélhet hasonló hiányállapotot: hiába tesszük ki a lelkünk, mégis feszít a belső nyugtalanság, békétlenség, hajszoljuk az élményeket, amelyek nem tesznek boldoggá, csak úgy hatnak, mint mikor a gyorsvonat ablakán kinézünk, elsuhan minden, anélkül, hogy mélyen megérintene.

A testi és a lelki folyamat szorosan összekapcsolódik: belégzéskor magunkba szívjuk, befogadjuk azt, ami hiányzik, amire vágyakozunk, kilégzéskor pedig elengedjük mindazt, ami már nem szolgálja az életet, ami okafogyottá vált, ami belülről mérgez: az aggodalmakat, a hibákat, a vétkeket, a haragot.

Egy ázsiai közmondás szerint: a tájfun szemében képes egy gyermek aludni.

A mindennapok sodrását megélhetjük tájfunként, ahol a forgószél azzal fenyeget, hogy magával ragad és pusztulásba sodor. Megrendülhet bármi, ami ma biztosnak látszik: munkahelyi gondok, egészségi állapotunk, anyagi helyzetünk, gyermekeink jövője, a politikai életben zajló események, a válságok okozta krízis is veszélyeztethetik biztonságérzetünket. A gyerekek a családból kifelé repülnek. De hová? A világ, amelyben majd élnek, másmilyen, mint amilyennek mi szeretnénk. Mi lesz belőlük, ha felnőnek? Ha megházasodnak? Vagy ha nem házasodnak meg? Mi magunk is változunk. Nincsenek magától értetődő fogódzók. Nincsenek garanciáink.

A tájfunban a forgószél 250-350 kilométer/órás sebességgel tombol, tör-zúz, mindent elpusztít. Viszont van egy központja, amit a szemnek neveznek, és az a különlegessége, hogy miközben körös-körül pokoli erők rombolnak, itt béke van, teljesen csendes és veszélytelen. Ha sikerül egy repülőnek a tájfun hatalmas szemében maradnia, megmenekül.

Nincs ráhatásunk arra, hogy a forgószelet megállítsuk. Esztelenség azt kérni bárkitől, hogy iktassa ki az életéből a stresszt, a munkahelyi nyomást, szűrje ki a digitális világ ránkzúduló, erőszakos hatását, nem vonulhat el remetének. Viszont tehetünk azért, hogy ne hagyjuk, hogy ezek tartósan kibillentsenek lelki egyensúlyunkból, folyamatosan zaklatottak legyünk. Szükségünk van elcsendesedésre, elidőzésre, a jelen pillanat megélésére.

Ebben a kötetben Csaba testvér lelket önt belénk: megmutatja a mély és bensőséges istenkapcsolat alapjait, azt az istenarcot, aki az ő legfőbb társa, erőforrása, és aki a miénk is lehet, ha megnyílunk felé. Beszél arról is, mit jelentünk mi, parányi emberek a hatalmas Mindenható számára. Hogyan szolgálhatja az egyszerre szent és bűnös egyház a közeledést az életadó forráshoz, és miként távolíthat el tőle, ha nem hitelesen közvetíti . Megtudhatjuk, hogyan lehet miénk a hatodik érzék, a hit, és mi is az a nyolcadik szentség. Hogyan tud a szívünk lehorgonyozni, hogy biztonságban, védelemben legyen, ahol elérheti a tájfun szemét, hogy ott gyermeki lélekkel élhessünk. A szívünk szentélyét mindig magunkkal hordozzuk, itt mindig együtt lehetünk a mi Istenünkkel. Lélegzet visszafojtva nem lehet élni. Merjünk, tanuljunk meg elidőzni, hogy végre lélegzethez jussunk, hogy ne csupán hálni járjon belénk a lélek, hanem áradjon szét, és töltsön el élettel.