A szív bőségéből szól a száj

Az igazságot ne vágjuk a másik arcába mint a mosogatórongyot, hanem tapintatosan segítsük fel rá, mint egy kabátot.

Milyen csodálatos szerv a mi aprócska nyelvünk: származhat belőle gyógyír a lelki sebekre, de lehet méreg is, elsimíthat feszültségeket és okozhat óriási galibákat, lelket önthetünk másokba vagy vigasztapaszokkal zárjuk be a szenvedő ember száját, hogy elhallgattassuk, önbizalmat adhatunk és földbe döngölhetünk vele másokat. Az igazságot a másik arcába vághatjuk mint a mosogatórongyot, vagy tapintatosan megkínálhatjuk vele. Hogy ugyanaz az apró testrész mi mindenre képes, attól függ, hogy a kormányos, vagyis mi magunk, milyen iránytű szerint éljük életünket.

Böjte Csaba gondolatainak gyűjteménye a párbeszédről, a bizalomról, a megbocsátásról nem módszertani útmutató, különféle kommunikációs és konfliktuskezelési technikák pontokba szedett felsorolása, hanem a szívünk, lelkünk, gondolataink, tetteink iránytűjét igyekszik a Szeretet gyújtópontja felé állítani. "A szív bőségéből szól a száj" - tanítja a Szentírás, Csaba testvér is az ember szándékára, motivációjára figyel, ahonnan származnak áldó vagy ártó szavaink.

Galibák, félreértések, "csúsztatások", sőt hazugságok származnak abból, ha egy mondatot úgy értelmezünk, hogy kiragadjuk a szövegkörnyezetből. Ezekből születnek a politikai botrányok, pletykák, a szekták tanításai, a családi perpatvarok... Hasonlóképpen van ez a szavakkal is, ha kiragadjuk őket a viselkedés "szövegkörnyezetéből". A félresikerült szó lehet nagyon bántó. Ha viszont nem csak a fájó kifejezésre tekintünk, hanem látjuk az egész embert, a jellemét, a tetteit, talán a szurkáló szavak egészen eltörpülnek. Esetleg látjuk, hogy életünk párja ugyan a lelkünkbe tiport, de rendületlenül "menetel" mellettünk; az anyós lehet, hogy minden lében kanál, de sokszor ő főzi nekünk a kanalazni valót; a szomszéd átkiabál, hogy némuljanak el a gyerekek, de a termésből ad kóstolót...

Természetesen azt szeretnénk, ha szavaink mindig áldást hoznának. Azokra, akiknek mondjuk, és magunkra is. Amíg ez nem sikerül mindig (esetleg csődöt mondunk az év 366. napján, előtte legkevesebb 365-ször), szükségünk van irgalomra. Irgalomra, ha a szavakat mi mondjuk, és irgalomra, ha a szavakat nekünk mondják. Ha elcsüggednénk, elkeserednénk, megfáradnánk küzdelmeinkben, lapozzuk fel Csaba testvér gondolatait, bizton felfrissíti lankadó lelkierőnket és erőt ad az újrakezdéshez!