Csaba testvér élete az édesanyja szemével

Minden rendkívüli férfi mögött áll egy rendkívüli asszony. Az egyik legismertebb magyar ferences szerzetesnél, Böjte Csabánál sincs ez másként. Vajon ki az az asszony, akivel megosztotta egyszerű, tömbházi földszinti lakását a dévai gyermekotthonban, akinél megpihenhetett, erőt meríthetett, aki meleg étellel várta? Egy kedves, szelíd, törékeny nő, Csaba testvér legrégebbi és legkedvesebb munkatársa, akiről azt vallja, ő volt az alapítványban a jéghegy láthatatlan része, aki csendesen, a nyilvánosság elől rejtve végezte munkáját, aki nem ragyogott a fényben, de imádságos szeretetével magasba emelte a rábízottakat. Ez az asszony az édesanyja.

Régóta vágytam rá, hogy hosszan beszélgessek vele, éreztem, gyönyörű tengerkék szeme sok titkot rejt, nehéz és fájdalmas élményeket élt meg. Ő viszont nem akart a nyilvánosságnak mesélni, hiába győzködtem, hogy gazdag életének kincsei sokaknak adhatnának erőt. Csaba testvér egyre bátorított, biztatott, jó lenne, ha szóra bírnám. Na, de hogy lehetne erőltetni egy mély megnyilatkozást, kitárulkozást, ha már többször is kerek perec nemet mondott minden ilyen felkérésre?!

Mit ad Isten, Csaba testvér egy alkalommal felajánlotta, hogy elvinne Dévára, mert édesanyja készen áll a beszélgetésre. Boldogan és izgatottan hagytam hátra csapot-papot. Útközben, mikor azt firtattam, hogyan vette rá édesanyját az interjúra, feltűnhetett volna, hogy kitérő válaszokat ad.

Mikor Jucika néni ajtót nyitott, s szóba hoztam jövetelem célját, feltűnt, hogy Csaba testvér sejtelmesen és huncutul mosolyog. Akkor derült ki, hogy édesanyja bizony továbbra sem szeretne előtérbe kerülni, egyáltalán nem akarja felidézni a múltat, fájdalmat okoznak neki az emlékek. Csaba testvér bölcsen és ravaszul feltehetően abban bízott, ha már úgyis ott vagyok, valahogyan csak rá tudom venni arra, ami eddig senkinek nem sikerült, hogy a nyilvánosságnak meséljen. A szent ember jól rászedett engem, és én gyanútlanul horogra akadtam - persze egy szemvillanásnyit sem tudtam rá haragudni ezért.

Jucika néni szabadkozva, udvariasan meghívott egy kávéra, finom teasüteményre, ha már ilyen sokat utaztam. Leültünk a barátságosan berendezett kicsi étkezőbe, ahonnan az udvaron játszadozó gyermekekre láttunk. Jucika néninek a sugárterápiás kezelések utóhatásaként komoly fájdalmai voltak, így fia szolgálta fel a frissítőt. Édesanyja szelíden, de határozottan igazgatta felnőtt papfiát, hova tegye a poháralátétet, a szalvétát, miben szervírozza a cukrot, és a több ezer szociális árváról gondoskodó nevelőapa engedelmes gyermekként, mosolyogva, precízen követte az anyai utasításokat. Jucika néninek még viccelődni is volt ereje: "Csak a papot kell kínálgatni, másnak van esze" - jegyezte meg, miközben kedvesen mosolygott fiára.

Csörögtek a telefonok, Csaba testvért hívta a kötelesség, így magunkra maradtunk. Általánosságokról beszélgettünk, egyáltalán nem akartam erőltetni semmit, már az is öröm volt, hogy mellette lehetek. Majd egyre komolyabb témákra terelődött a szó. Nálam volt a diktafon, óvatosan felvetettem: "Jucika néni, bekapcsolhatom? Bármikor abbahagyhatjuk, ha kéri. Nem bánja, ha felveszem?" "Hát, nem bánom" - mosolygott szégyenlősen és bizonytalanul. És elkezdett mesélni. Négy teljes órán keresztül mesélt, étlen-szomjan, felállás nélkül, miközben komoly fájdalmai voltak a daganateltávolító műtét és a sugárterápia következtében. "Jucika néni, nem fáradt? Folytathatjuk később" - kérdeztem nemegyszer. "Nem, nem, kérdezzen nyugodtan, kedves Évike. Miről szeretne még hallani?"

Vajúdva, fájdalmak közt szülte meg küzdelmes, de gyönyörűséges életük történetét, érezte, nem állhat meg, nem hagyhatja abba addig, míg az egész világra nem jön. A jegyzeteimet a kérdésekkel nem mertem elővenni, nehogy a lapozgatással megszakítsam a beszélgetés fonalát; féltem, hogy bármi zavaró momentum megtörné a kegyelmi állapotot, amelyben megnyílt.

Mikor elbúcsúztunk, meg volt győződve arról, hogy az emberek unni fogják, és el sem hiszik, hogy régen ilyen volt az élet, hiába bizonygattam az ellenkezőjét. Megígértem, hogy leírom és Csaba testvér kezébe adom az interjú szövegét, döntsön a sorsáról: megmarad a szűk családnak, vagy az alapítvány nagycsaládjának öröksége lesz, esetleg könyv formájában bárki elolvashatja.

2015 áprilisában beszélgettünk. Nem gondoltam, hogy akkor látom utoljára. Jucika néni egészségi állapota gyorsan romlott. Míg haldoklott, az élettörténetével való foglalkozás, beszélgetésünk leírása, szerkesztése összefonódott érte mondott imáimmal.

Közben e-mailt kaptam egy számomra addig ismeretlen férfitől, Gál Tibortól, hogy beszélgetni szeretne velem. Kiderült, hogy Csaba testvér édesapjának, Böjte Sándornak volt börtöntársa, politikai fogolyként raboskodtak a szamosújvári börtönben 1958 és 1962 között. 2015 decemberében a lakásán elmesélte megrendítő élettörténetét - eleinte, amikor a zokogástól nem tudott beszélni, még átment a másik szobába, később azonban már nem szégyellte előttem a könnyeit. Mesélt az édesapáról, akinek fájó hiányát Csaba testvér oly mélyen megélte, akinek múltjából, hitéből, eszméiből építkezik, és akinek börtönbeli élményeiről felesége nem tudhatott, hiszen tilos volt beszélni róla, újra bezárhatták azt, aki nem bírta magában tartani a fájó emlékeket. Arra gondoltam, úgy lesz teljes a történet, ha kiegészítem a könyvet a vele készült interjú részleteivel, valamint Csaba testvér, a Szent Ferenc Alapítvány nevelőinek és gyermekeinek, az "unokáknak" a visszaemlékezéseivel is.

Szerettem volna Juci néni kezébe adni a kéziratot. 2015. december 15-én halálhírét hallva szomorúan arra gondoltam, elkéstem. Aztán hirtelen átjárt a bizonyosság: a mennyben nincs késő. Jucika néni már az Atya ölelő karjaiban van, végre együtt lehet régen látott, sokat szenvedett, szeretett férjével, Sándor bácsival is. Milyen nagy boldogság lehet a viszontlátás ilyen hosszú idő után!

Csaba testvérnek és Katikának még időre volt szüksége, hogy a veszteséget feldolgozza, és az édesanya szavai, a történetük bárki számára olvashatóak legyenek, ezért vártunk a könyv kiadásával két évet.

Sok száz gyermek szeretett nagymamájaként Jucika néninek biztosan nincs nyugta az égben sem, hiszen nemcsak érte, hanem az ő közbenjárásáért is sokan imádkozunk, zaklatjuk ügyes-bajos dolgainkkal. Ha a mennyország hatalmas ablakából lenéz a földre, nagy lelkesedéssel és szeretettel szurkol majd unokáinak, munkatársainak, gyermekeinek, hogy életüket a lehető legszebben, (az ő szóhasználatával) legügyesebben tudják megélni. És remélem, odafenn jut ideje arra, hogy elolvassa a visszaemlékezésekből összeállított könyvet, és nem bánja majd, hogy huncutul "szavát vettük".