Parancsolatok mint útjelző táblák

Emberi szabadság és isteni parancsolatok, hogyan férnek meg békében egymással? A tiltott gyümölcs a legédesebb, tudjuk ezt a teremtéstörténet óta, mert titokzatos, izgalmas, csábító, és ahogy ez lenni szokott, vágyakozva nyújtjuk utána a kezünket. Isten mégis kőbe vésett parancsokat, tiltásokat ad az embernek. Tízből hétben szerepel a ne szó. Ha felszólítanak, ne gondoljunk a rózsaszín elefántra, képtelenek vagyunk nem gondolni rá, holott előtte még véletlenül sem villant fel a fejünkben a tiltott kép.

Ma már azt tanítják, ha az embereket meg akarjuk érinteni, pozitív üzeneteket kell feléjük küldeni. A tiltást, a parancsot, a negatív formulákat a lehető legritkábban alkalmazzuk, tartogassuk vészhelyzetre, inkább keretezzük át mondanivalónkat, lelkesítsünk, buzdítsunk, érdeklődést keltsünk, kihívásokat mutassunk fel, a hibák helyett a fejlesztendő területeket nevezzünk meg. Vajon Isten, aki megalkotott minket, minden porcikánkat ismeri, nincs tisztában az emberi lélek működésével, nincsenek jó marketingesei, pszichológus tanácsadói? Vagy inkább arról van szó, hogy krízishelyzetben egyértelmű utasításokra, és nem cizelláltan megfogalmazott tanácsokra van szükség? Esetleg az ószövetség sok ezer évvel ezelőtt élt természeti népének nem kifinomult javaslatokra, hanem határozott és egyszerű parancsokra volt szüksége a primitív, ököljog által vezérelt nemzetségek között a fennmaradáshoz? Mindenkit a maga szintjén kell megszólítani? Ahogy a kétéves gyereknek sem magyarázzuk, hogy boldogabb élete lenne, ha nem nyúlna a cserépkályha forró vasajtajához, mert a hőhatás következtében fájdalmas égési sérülései keletkeznek, egyszerűen valami ilyesmit mondunk: nem szabad, fájni fog.

Jézus érezte, hogy földi eljövetelekor finomíthatja, pozitívabbá formálhatja, befogadhatóbbá teheti a parancsolatokat úgy, hogy egyet sem töröl el belőlük. Mózes felment a hegyre a hatalmas Istenhez, hogy megkapja a törvénytáblákat, addig Jézus pontosan fordítva tette, lehajolt a kicsi emberhez, ő maga is emberré lett, hogy embernyelven mondja el, életével mutassa meg a parancsolatok mély értelmét: "Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" (Mk 12,30-31) Olyan világos ez, de még ennek a két egyszerű mondatnak a befogadásával kapcsolatban is nehézségeink vannak, kezdve azzal, hogy lehet-e a szeretet parancsolni.

Tudjuk, tapasztaljuk, hogy nem. "Isten királyi hajóján nincsenek gályarabok, csak szabad evezősök", mondja Szalézi Szent Ferenc, akik elfogadják a kapitány útmutatását, parancsát, és saját döntésük alapján húzzák a lapátokat. Ezért tart ott a világ, ahol van, mondhatjuk, mert sokkal inkább a saját fejünk után megyünk, és kevésbé figyelünk a nagy Kormányosra. Ő mégsem kap a kezébe korbácsot, hogy helyes belátásra bírjon minket, a szabadságunkat halálosan komolyan veszi. Bár közel van hozzánk, törődik velünk, még a hajunk szálát is számon tartja, nem tukmálja ránk magát. Bár ő teremtette a világot, ő tartja fenn, mégis elrejtőzik, szinte észrevétlenül van jelen a háttérben, várja, hogy a mindennapok számtalan csodájában, amelyeket magától értetődőnek, természetesnek veszünk, fölfedezzük őt.

"Az emberi szabadság nagy rejtélye, hogy Isten maga is megáll a küszöbe előtt" - írja Edit Stein, hiszen szabad akarattal ajándékozta meg az embert, és ezzel a saját kezét is megkötötte. Szabadon gyűlölhetjük is akár, és az életünket szabadon szakadékba vezethetjük. Nyilván megakadályozhatta volna a rosszat azzal, hogy nem ad intelligenciát, döntésképességet teremtményeinek, de ez nem lett volna méltó a Szeretet Istenéhez, aki senkire sem akarja rákényszeríteni, hogy szeresse őt, azt szeretné, hogy szabad akaratból döntsünk mellette vagy akár ellene is. Ezt követően viszont parancsolatokat adott, amelyekkel szabadságra teremtett lényünk nehezen tud mit kezdeni, tiltakozik ellenük, kérdések merülnek fel bennünk. Csaba testvér az isteni parancsokat útjelző tábláknak is hívja, amelyek megmutatják az igazi boldogsághoz vezető utat. A tízparancsolatot "boldogságmondássá" alakítja, a tiltásokat könnyebben befogadhatóvá teszi, mindegyik felszólítást így formálja át: "Boldog az az ember, aki..." ezek szerint igyekszik élni.

I. parancsolat: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!
Boldog az az ember, aki egyedül a leghatalmasabb Úrnak, a világ teremtőjének szolgál, akit megszólíthat, társának, barátjának tarthat, és vele élheti a mindennapjait.

II. parancsolat: Isten nevét hiába ne vedd!
Boldog az az ember, aki Isten nevét szeretettel és tisztelettel veszi szájára, aki ura önmagának, háborgó érzelmeinek és szavainak.

III. parancsolat: Az Úr napját szenteld meg!
Boldog az az ember, aki a hét egy napján - Jézus Krisztus feltámadásának emlékére ez a nap a vasárnap - megáll, az Ég felé fordítja szemét, a hét százhatvannyolc órájából legalább egyen a nagycsaládjával, az egyházközségével, a közösségével a szentmisén imádkozik, erőt merít, hogy ne kizsigerelve, kimerülve, hanem derűsen, feltöltődve folytassa a mindennapi munkát.

IV. parancsolat: Atyádat és anyádat tiszteld!
Boldog az az ember, aki szereti és tiszteli apját és anyját, mint ahogy a bimbó szereti a megtartó, tápláló gyökeret, mint ahogy a folyó szereti a forrást, mint ahogy a madár szereti a fészket, mert hatalmas nyugalom, béke, öröm és fény születik meg benne.

V. parancsolat: Ne ölj!
Boldog az az ember, aki tiszteli, védi, gondozza és gyarapítja az életet.

VI. parancsolat: Ne paráználkodj!
Boldog az az ember, aki Isten gyönyörű ajándékaként éli meg hitvesével a testi szerelmet, a felelősségteljes, kölcsönös, életre szóló önátadást, eggyé válást.

VII. parancsolat: Ne lopj!
Boldog az az ember, aki más tulajdonát tiszteletben tartja, aki a rábízott anyagi javaknak nem szolgája, hanem bölcs őrzője, gyarapítója és továbbajándékozója.

VIII. parancsolat: Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!
Boldog az az ember, akinek igaz, vigasztaló, áldó szavaiból, tetteiből bizalom, élet fakad.

IX. parancsolat: Felebarátod házastársát ne kívánd!
Boldog az az ember, aki csak az után vágyakozik, ami az övé, mert a hűség biztonságot, bizalmat és teljességet ad.

X. parancsolat: Mások tulajdonát ne kívánd!
Boldog az az ember, aki megelégszik azzal, ami az övé, és a munkát, a becsületes fáradozást az élet értékének tekinti.

A tízparancsolat így nem a nemek himnusza, hanem az igeneké. Igen Istenre, a szeretetre, az életre, a boldogságra. Talán Csaba testvér szavai megkönnyítik, hogy mi is igent mondjunk rá.