Online kapcsolatban Istennel

Mindannyian úton vagyunk a születéstől a halálig a semmiből a Végtelen felé. - mondja Csaba testvér. Sorozatunk négy kötetében gondolatban ezen az úton zarándokolunk végig, a végső célról, majd az isteni ajándékokról, azután az irányjelzőkről beszélgettünk.

Ebben a kötetben az Istennel való közvetlen, "online" kapcsolat lehetőségeiről lesz szó, ami elengedhetetlenül szükséges a biztonságos haladáshoz a hosszú életutunkon, ami nem egyenes vonal felfelé, mint a sífelvonó drótkötélpályáján. Ritkán kanyarog "alföldi szép nagy rónaságon", sima, aszfaltos úton, talán még a szelíd lankás, dimbes-dombos vidék is ritkaságszámba megy, annál gyakoribb a havasi táj magas bércekkel, mély völgyekkel, sötét szakadékokkal. Ráadásul az úton nem egyedül sétafikálunk (vagyis inkább rohangálunk), másokra is figyelni kell, hogy elkerüljük a koccanásokat és a baleseteket. Könnyebb, nehezebb életszakaszok követik egymást. Az élet hegyén egyre feljebb haladva keményebb szintek vannak, betegségek, fájdalmak, veszteségek kísérhetik egyre gyakrabban a mindennapjainkat, felejtünk, elbizonytalanodunk, fizikailag, pszichikailag labilissá válunk. A természetben is egyre magasabbra törve elfogynak a szelídebb, lombos fák, majd tűlevűre vált az erdő, egyre zordabb, kövesebb a táj, hűvösebb a klíma, míg elérünk az örök hó birodalmába. Persze ez is csodás terep, itt is ragyog Isten áldott napja, de egészen másként lehet itt haladni.

Erőt merítünk mennyei Atyánk úti eledeléből, a szentségekből, amelyekről az Út a Végtelenbe kötetben hosszan beszélgettünk. Cipelünk magunkkal batyukat, koffereket, hátizsákokat, ridikülöket is. Ezekben van a családi örökségünk, ami jelenthet sok életadó finomságot, hamubasült pogácsát, de lehet benne számos nehéz teher, bűn, megbántottság, sérelem, görcsös ragaszkodás, és a bálványaink. Menetközben töltögetjük is ezeket, új képzéseket végzünk, tanulunk, új hobbikat, kihívásokat vállalunk, de muszáj kidobálni felesleges cuccokat, különben megszakadunk: bűneinket, szokásokat, elvárásokat, terhes feladatokat, amelyek már nem a szívügyeink, amik csak úgy hozzánk nőttek - nem ad hoc módon lomtalanítunk, hanem környezettudatosan, szelektíven, lehetőleg oda letéve, ahova kell.

Az életben az az állandó, hogy semmi sem állandó, a magasságok, mélységek állandóan változnak, boldogság szenvedés, és köztük a sok-sok érzésállapot, mozgás felfelé és lefelé, folyamatos bizonytalanság, és ez csak akkor szűnik meg, amikor a szívritmusunk görbéje, az EKG papíron egyenessé válik.

Akkor is gyakran tanácstalanok vagyunk, elbátortalanodunk, ha tudjuk, hová tartunk, akkor is üresnek érezhetjük szívünket, ha tele van a tarisznyánk, akkor is eltévedhetünk, ha nagy vonalakban ismerjük a helyes utat, ezért szükségünk van a párbeszédre azzal, aki elhívott erre a hosszú zarándoklatra minket, szükségünk van arra, hogy életünk minden apró részletében megsegítsen minket, utat mutasson, vezessen. Az imádság hullámhosszain és a Szentírás lapjain keresztül tudunk kapcsolatba kerülni azzal, aki az életbe hívott minket, és feladatot bízott ránk. Erre szervezett lehetőséget adnak az ünnepek, melyek olyanok lelkünknek, mint az úton az árnyas fennsíkok, tisztások, fogadók, ahol erős az isteni térerő, ahol megpihenhetünk, ahol felfrissülhetünk, ahol körbenézhetünk, láthatjuk a megtett és az előttünk álló utat, hogy újra el tudjunk indulni.

Hogyan szólíthatja meg a kis ember a hatalmas Istent? Egyszerűen, sallangmentesen, úgy, ahogy a legjobb barátjával beszélget. Íme, egy nem hívő ember nyersen őszinte imája, utána pedig Csaba testvér tiszta, iránymutató válaszai az ünnepekkel, az imádsággal, a Biblia nehezen értelmezhető történeteivel és a mindennapi keresztény élettel kapcsolatos kérdésekre.

Isten! Szeretnék szólni hozzád, imádkozni - ahogy mondják -, ha egyáltalán vagy. Vagy lehet, hogy a semmibe szállnak szavaim?! Nem tudom. Próbálok közeledni Hozzád, mert oly sokszor üres a lelkem. Szeretnélek megismerni, ha létezel, ha nem az emberi képzelet, a szükség, az élet értelmetlensége okozta fájdalom szült téged. Szeretnélek látni, érzékelni, megragadni téged, ha vagy. Áruld el, hol és hogyan találkozhatom veled!

Azt mondják, a templom a házad, az Isten háza. Ha oda betérek, csöndet és békességet találok, különösen, ha nincsen szertartás. Amikor éppen téged imádni gyűlnek össze híveid, nem tudom nem észrevenni az üres padsor szélén terpeszkedő ember bosszús arcát, amikor "testvére" beljebb ülőhelyet szeretne szerezni, és ezért egy pillanatra fel kell állnia. Látom ájtatosan térdepelni egykori évfolyamtársamat, aki az "átkosban" lelkes úttörő csapatvezető volt egy általános iskolában. A munkahelyemről ismerős egy ember, akiről az hírlik, bűn lusta. Ismerek itt néhány arcot, hiszen a közelünkben laknak, egy iskolába járnak gyerekeink, akik most jámbor képpel ülnek, bájosan mosolyognak egymásra, egyébként alkalomadtán irigykedve lesik, kinek mije van, és utánozhatatlan mézes-mázos keresztény sziruppal leöntött megjegyzéseket eregetnek egymás felé. És itt van a pap. Őt nem ismerem, távol áll tőlem, hogy rosszat mondjak rá, de egyházad, egyházaid, szolgáid körül sokszor botrány szele kavarog. Ők, különös kedveltjeid, a beavatottak, felháborítóan nagyokat botlanak, mit vársz tőlem, gyarló embertől, akit meg se kereszteltek. A szertartást, sajnos, nemigen értem, vannak szavak, amelyek furcsák, és, bocsáss meg érte, néha nevetségesek. Úgy érzem, itt nem találok rád. A szentmise véget ért. "Istennek legyen hála.", mondják híveid. Hál' Istennek, gondolom én.

Kereslek téged családomban, őseim szívében, de nem talállak. Nem talállak anyám szalmaláng erejében, amely csak addig létezett, amíg a fiatalság, egészség, siker meglökött szekere gurult, de az első meredeknél a nagy erő odalett. Ő senkiben nem hisz, csak magában, mondta gyakran, most üres szemekkel néz a semmibe. Néha fel-felbukkansz apámban, szerető, gondoskodó, de gyenge jellemében, aki "imád", ha nem túl megerőltető, és megdicsérik érte, egyébként hagyjuk tévét nézni. Nem akarom hinni, hogy te lettél volna nagyanyám "ezerszemű" Istene, aki megszállottan bűnre vadászik. És nem akarom elhinni, hogy a nagyapám rajzolta kép téged ábrázol, miszerint egy összetört aggastyán vagy, akinek nagyothalló füléhez nem jutnak el a földi jajok, és talán a reumától fáj a karod, hogy lesújts végre erre a gyalázatos, háborgó, istentelen világra. Nem akarlak felmenőimmel untatni, valószínűleg nem vagyunk a büszkeségeid, de azért ugye, néha kicsit felderítettünk téged, ha figyeltél ránk.

Isten! Azt hiszem, azért néha összefutottunk már. Mintha egy pillanatra megláttalak volna egy anya fájdalmas pillantásában, amikor észrevette, hogy gyermeke kerékpárjával az árokba borult. Vagy egy apa büszke tekintetében, amikor pattanásos, nagy lakli fiát bemutatta: ő az én fiam. Vagy egy hajlott hátú, de egyenes gerincű idős papban, akit kegyetlenül megkínoztak és megaláztak, bebörtönöztek, és mindezek után azt mondta, nem haragszom fogva tartóimra, imádkozom értük. Igen, és téged látlak a feleség meggyötört és mégis boldog arcában, amikor az újszülöttet először adja az apa karjaiba.

És ha kinyitom a szemem, látlak a világban. Tudom, hogy képtelenség azt hinni, hogy a pillangó szárnya, a fecske vándorútja, a millió virág, a természet végtelen csodája, gyermekeim okos, kérdő szeme, tökéletesen működő sok-sok porcikája a véletlen műve. Képtelenség, hogy az öröm, amit akkor érzünk, amikor egyszerre mondjuk ki férjemmel ugyanazt a mondatot, vagy a bizalom, mikor gyermekünk a karjaimba borulva meséli el bánatát, az anyagból származzon. Mindez túl mutat az anyagon. Tudom, eszemmel felfogom, hogy létezned kell, léteznie kell valakinek, aki irányítja a világot. Aki valamiképpen megteremtette. Kell, hogy létezzen valaki, akinél elcsendesül a szívünk, aki választ ad a miértekre, aki értelmet ad ennek a nyomorult életnek, és a fenyegető halálnak.

Segíts, Isten, hogy találkozzam Veled. Segíts, hogy meglássalak és megláthassalak minél több arcban. Segíts, hogy megismerhesselek és megszerethesselek Téged. Ámen.